Kálmán Peregrin ferences szerzetes (OFM) előadásában arra keresett választ, hogy Kapisztrán János – akinek ikonográfiáját és művészi megjelenítését mindenkor két alapvető toposz (hős és ferences) határozta meg – ábrázolása miként változott egy adott történelmi korszak igényei szerint. Szent Jánosra még életében a német, a cseh és a lengyel területeken egyaránt prédikátorként, a hit védelmezőjeként tekintettek. A szent szülőföldjén, annak halála után, a 15–16. században keletkezett alkotásokon előtérbe kerültek a keresztény hit védelmezője és a pogányok elleni harc vezére motívumok. A barokk korszak a Kapisztrán-ábrázolások új szakaszát jelentette, a török elleni harc megújulása, a felszabadító háborúk szükségessé tették Kapisztrán törökverő, illetve az égből oltalmazó patrónus szerepben való megjelenítését. A földi gonoszt igehirdetésével és tetteivel legyőző szent ikonográfiájának alapjául a Győzelmes Immaculata típus szolgált. Szent János 1724-es kanonizációja után, s a törtök veszély elhárultával az ábrázolásban előtérbe kerültek Kapisztrán morális erényei: a betegeket gyógyító, csodákat művelő, jótékonykodó szent. Ezen 18. századi ábrázolásmódnak és felfogásnak tudható be, hogy Kapisztrán Szent János egyike lett a számos hasonló szerepkörrel felruházott szenteknek, és kultusza háttérbe szorult.